Legutóbbi hozzászólás: 1 évvel ezelőtt1 hozzászólás1 résztvevő
Még a nyolcvanas évek elején kopogtattam be a Köteles (?) utcai ház alig elérhető ablakán. Barnáék örömmel fogadták a "pestieket", ahogy akkoriban a kevés magyarországi látogatót nevezte arrafelé mindenki. Aztán percek alatt társaság verődött össze, került némi pálinka és sós is. Miközben Molter Károly odakint üldögélt az asztalvégen, egyedül. Alig lát, alig hall - ölelte meg a csontsovány idős embert Barna. Apuka nem felelt. Egyáltalán nem csinált semmit. Ült a széken, akár egy szobor, némán. Lehet, hogy már mindent elmondott akkorra, amit oda szánt a világnak és minek beszélni többet. Akkor volt-e vagy máskor, nemigen tudom már, de az utcai ablakon kopogott Harag György. Hogy a pesti fiú (aki volnék) mondaná-e meg a Nemzeti Színházban valami előkelőnek: otthon van, most hívják lankadatlan. Előbb vagy utóbb csak kapcsolja a megregulázott központ Magyarországot. Ausztráliát szinte nyomban...Otthon van, csak épp' azt akarja a hatalom, hogy távollévőnek, elérhetetlennek tudják a pestiek. Rendezni várták, csak éppen elérhetetlenné tette őt az éber titkosrendőrség. Amelyik mindenen rajta tartotta a szemét, fülét. Hogy Barna besúgó lett volna? Tőle és a feleség Ildikótól (következetesen Zoltizott...) csak szeretetet (tiltottan szállást) kaptam. Meg Erdélyt. Hogy Marosvásárhelyen nagyon városi már minden, hanem arra följebb, na ott van az igazi Erdély. Máig hálás vagyok az útmutatásért, a segítségért, a nagy társasági beszélgetésekért, no meg az útmutatásért. Csodás vidékeken jártam, csodás emberekkel találkoztam. Mindennek ezer esztendeje, de mintha tegnap. Köszönöm. 77.234.88.13 (vita) 2022. december 14., 14:15 (CET)Válasz
